A Velencei-tó térsége nem éppen úgy uralta az idei év közbeszédét, ahogy azt egyébként kvalitásai, valamint a tó körül élő dolgozó emberek befektetett munkája indokolttá tenné. Ijesztő, aszályos éven vagyunk túl. Magam sem láttam még ilyet az elmúlt harmincnégy évemben, ez pedig tókontextusban is nyomot hagyott. A médiatúlkapások kiszáradásról értekeztek, és habár a valóság mást mutat, a helyzet attól még nem rózsás, főleg, ha gépen szállva fölé nézzük a térképtájat: zsugorodó víz, új szigetek.
Ha a dolgok így folytatódnak, annak beláthatatlan következményei lesznek a tókörnyéki gazdaságra és magára a tóra nézve egyaránt. Nem is beszélve a mikroklímáról, amely az egyik legjelentősebb helyi termelőt, a Csóbor Pincészetet és boraikat is érinteni fogja. Jósgömb hiányában én mindenesetre nem találgatok, inkább csak aggódom, s ha átutazom a fővároshoz és szívemhez egyaránt közel eső csodatájon, rendszeresen megállok, s beszerzek néhány palackot az agárdi pincétől. Sőt, ha úgy van, és elfogy, viszek lédig is.
Így került hozzám Csóborék csúcsvöröse is, amely árban is messze az alapszortiment fölé van pozícionálva. Megvettem, hiszen úgy tartja a mondás, hogy ahol az alapok rendben vannak, ott fölfelé sem lehet nagy csalódásokra számítani. Nem is csalódtam, habár a csúcsvörös stílusgyakorlata inkább idézte a múltat, mintsem reflektált a jelenre. Annyi baj legyen.

[...] Bővebben!