Egyszer estefelé azt mondja Péterem, felmennék-e vele az emeletre, segítenék bekenni Annababa popsiját, mert már nem marad nyugton, elég bírni vele. Mondom, szívesen, mert magam is tapasztaltam, hogy ez így van. Felmentünk, Annababa nem is hagyta magát, próbáltam a figyelmét másfelé terelni, stb., aztán elkészültünk. Indulunk lefelé, Péterem mondja, menjél csak... Megyek elől, ők utánam, valamit bohóckodtak. Leérek, hát azt hittem, rosszul látok! Ott álltak Lacifiamék a három gyerekkel, Zsófika a kis Zsozsókával egy szép torta körül és fülig ért a szájuk:)) Csak hebegtem valamit, erre elénekelték a boldog szülinapot-ot, megszeretgettek és mondták, bocsi, de csak most tudtunk egyszerre összejönni. (31-én volt a szülinapom). Óh, semmi baj, örülök, hogy itt vannak, és örülök életem második szülinapi tortájának.Izgalmamban alig tudtam felszeletelni:)Első ránézésre azt mondaná az ember, hogy Feketeerdő torta, de nem. Csokitorta, valami isteni csokikrémmel és minden krémsoron egy-egy sor habbal.A tetejére pedig bőven szórva kakaós
corn flakes-szel. Jól nézett ki vele a torta, érdekes megoldás volt, de aki azt rászórta, azzal én naphosszat frissen elkészült corn flakes-es tortát szeleteltetnék. Nekem legalább is nagyon nehezen ment. Pedig egy szép, vékony pengéjű, éles kés a tortaszeletelő késem. De nyomta szét a tortaszeletet. Vékonyat nem is lehetett szeletelni... (Látszik is ezen a szeleten, hogy eléggé megviselt.) No de ez semmit sem von le abból az örömből, amit éreztem. Nem szoktam különösebben várni, hogy uhh! szülinapom van, mit napok. Nekem elég, ha felhívnak, felköszöntenek, nem felejtenek el. De hogy ilyen meglepetést kieszeljenek!:) Péterem meg azon izgult, hogy amíg mi fent vagyunk, Lacim és népes családja be tudnak-e jönni csendben, hogy ne neszeljek meg semmit, vagy, hogy Wolfi nem fog-e ugatni, örömében csaholni,
a gyerekek jöttére. De nagyon jól sikerült minden. Eszegettük a tortát, beszélgettünk egy kicsit, aztán Lacimék elmentek.Ezt a képet még megmutatom, azt hiszem, a meglepetés látszik is rajtam:))Valahogy úgy alakult az életem, hogy kiskoromban nem sütöttek szülinapi tortát, talán nem is volt divat, egy ilyen csöpp faluban. Aztán az első szülinapi tortámat a 44. születésnapomra kaptam, az akkori páromtól. Az is meglepetés-torta volt, abban is benne volt Petifiam. Kár, hogy akkor nem készült arról a tortáról kép... Azóta meg eltelt 15 év... Beleléptem a hatodik X-be. Az unokáim nőnek, mint a képen is látszik, ők az ikrek, nemsokára 11 évesek lesznek.Ezzel én ki is vagyok békülve, ez az életnek az ő rendje, de sajnos, az egészségem is ezzel egyenes arányban romlik. Fájnak a forgóim, a gerincem, a csontjaim. Nem nagyon panaszkodom,
minek? Attól nem lesz jobb. Ma is ebéd után lefektettem Annababát, kell mindig egy picit dajkálni, hát olyan fájdalom jött a vállamba és a felkar-csontomba, hogy majdnem sírva fakadtam. Én is lefeküdtem, amikor elaludt, de csak bóbiskoltam és próbáltam valahogy a karomat úgy rakni,hogy a fájdalom enyhüljön. Rászántam magamat, hogy elmegyek a reumatológiára (Már kétszer feküdtem bent, kezeléseket kaptam, legutóbb tavaly. Semmit nem segített amit itt tudtak csinálni. Fürdőbe lenne jó menni... Masszázs lenne jó, sok. Itt a 10 nap alatt kétszer volt masszázs.) Szóval, rászántam magamat, hogy elmegyek a reumatológiára, már februárra sem tudtak időpontot adni:( Csak szedem az erős fájdalomcsillapítókat, de - mint tudjuk - az csak tüneti kezelés. Az okot kellene mérsékelni. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg a csontjaimban áttét keletkezett volna. (Tünetmentes rákbeteg vagyok.) Egy ideje nagyon jól éreztem magamat, az onkológiára sem járok már... Kellene, de a hangulati ingadozásaim valahogy mindig akkor voltak alant, amikor mentem volna.