ELÉG !!!

  • 2019.08.24.
  • 4

Előre bocsátom, hogy én rengeteg zárójeles és közbeékelt mondattal szoktam tarkítani az egyébként is terjengős írásaimat, úgyhogy aki ezt a stílust már a receptjeim előtt sem csípte, az bele se kezdjen, mert ez után a duma után még recept sem lesz. ;)Miután a politikai hazugságokról és a helyi képviselő-testület 2/3-ának alkalmatlanságáról, valamint a felháborító viselkedésükről szóló posztok/cikkek olvasását magam mögött hagytam, és az eltelt hónapokban Freddie lélekemelő hangját „injektáltam” a hallójárataimba nyugtató gyanánt, az utóbbi hetekben újra erőt vett rajtam a düh, ezt követően az elkeseredés, majd a szomorúság, és ezzel párhuzamosan a kilátástalanság és a tehetetlenség érzése. Majd ismét jött a mérgelődés, hiszen az internet és a közvetlenül tapasztalt valóság folyamatos táptalaja az imént felsorolt érzelmeknek. Mindezek úgy vágják pofán az embert nap mint nap, mint a véletlenül nyitva felejtett konyhaszekrényajtó a gáztűzhely fölött.Ennek következtében egyre levertebbé és kedvetlenebbé váltam, miközben továbbra is folyamatosan olvastam a klímaváltozásról, a fajok kihalásáról, a lángokban álló erdőségekről, a tengervízben lévő mikroműanyagokról, az óceánjainkon úszó szemétszigetekről, a vízpartokra ömlő mocsokról, a szomorú emberi sorsokról, az igazságtalanságokról, a gennyes politikáról és az egyéb rémisztő témákról szóló híradásokat, ill. akaratlanul is belebotlottam a bolygónkat elárasztó szemétről, a kivert vagy elveszett kutyákról, macskákról, a megkínzott állatokról készült, valamint a többi, hasonlóan elborzasztó és szívszaggató tartalmú fotókba.Akire mindez nincs hatással, az kb. növény (elnézést a ténylegesen fotoszintetizálók sokaságától!) vagy szociopata, esetleg más okok miatt már eleve apátiában szenved. Sokan biztos azt tanácsolnák, hogy ne olvassak és ne nézegessek ilyesmit, sőt töröljem magam az általam használt közösségi oldalról, mert hosszú távon mindez megbetegít. Ja, egyetértek. De a szememet azért mégsem tarthatom csukva, ha kilépek az utcára, mert a végén még leüt egy illetéktelenül a mi kukánkat teleszemetelni készülő polgártárs, vagy hátba vág egy felháborodott szomszéd. :D Úgyhogy képtelenség kizárni mindazt, ami körülöttem zajlik, legyen szó akár csak a mikrokörnyezetemről vagy a tágabb értelemben vett élettérről.A klímaszorongás és a szemetelők miatti bosszankodás mértéke ugyan csökkenthető, de a Földünkért való állandó aggodalom bizonyos mértékben örökre velem marad. Mint ahogyan az igazságérzetem is, ami majd velem együtt válik porrá és hamuvá a távoli jövőben, hogy aztán tovasodródjon egy messzi-messzi galaxisba.A cicáimmal való foglalkozás, a tőlük kapott rengeteg szeretet, a fotózás, ill. a sport és a séta a természetben (miközben ott is az eldobált szemét fölött bosszankodom) persze némi gyógyírt jelentenek, de ez nem elegendő. A teljes elhatárolódás lehetetlen küldetés, legfeljebb tudatosan kevesebbet olvasom a negatív híreket. A világ dolgairól tájékozódni viszont valamilyen szinten mégiscsak fontos – amennyiben nem akarok lakatlan szigetre költözni, ahol nem ér utol semmiféle szörnyűség vagy épp a hozzánk beáramló cigibűz, ami egyébként olyan szinten eláraszt bennünket a lakásunk legbelsőbb zugáig, mintha mi dohányoznánk – úgyhogy óhatatlan, hogy időről-időre fejbe kólintódom.A természeti környezet ui. közben egy gyorsvonat sebességével folyamatosan pusztul – ha odanézünk, ha nem –, a permafroszt és a jeges világok tovább olvadnak, és velük együtt válik semmivé a biodiverzitás: mindaz a csoda, amiért ma autóba, sőt repülőre ülünk, hogy lássuk, vagy épp felmászunk a Retyezát csúcsára, hogy letekintsünk rá.A világot én egyedül persze biztos nem fogom kifordítani a sarkaiból (jó lenne, ha minimum a barátaink is bekapcsolódnának a fordítgatásba). Azon túl, hogy az ijesztő híradások ellenére próbálok pozitív maradni, a már bennem lévő dühöt és elkeseredést akár hasznos irányba is terelhetem, szóval egy picit tehetek azért, hogy jobb legyen. Még akkor is, ha jelenleg úgy érzem, nekünk reszeltek. De hátha mégse! Egyszóval miután túljut az ember a mindennapos kesergésen, hogy „jaj, de szar ez így”, meg dühöng az embertársai érdektelensége miatt, és abbahagyja az ablakon való kikiabálást, ill. éjszaka a fejlámpával való rávilágítást (by Kutyafül) – leleplezés címén – az illetéktelenül a mi kukánkba szemetelő idegenekre, majd pedig alábbhagynak az olyan lélekromboló gondolatok is, hogy „az emberiség megérett a pusztulásra”, eljut arra a pontra, hogy „jó, akkor tojok mindenkire, aki igénytelen vagy érdektelen vagy lusta vagy buta vagy unintelligens, de én juszt is úgy fogok élni, hogy a halálos ágyamon majd azt mondhassam, tettem valami jót, pontosabban a lehető legkevésbé járultam hozzá ahhoz, hogy a Földünk élhetetlen legyen." Persze, ha igazán bátor és erős lelkű, harcos amazon lennék, akkor amolyan átnevelőtáborszerű fórumokat szerveznék a lakosságnak, ahol felhomályosítanám őket arról, hogy miért kéne felébredni végre. Megértetném velük, hogy attól, hogy mi abban a korszakban szocializálódtunk, amikor a környezetünk megóvása még nem volt kiemelten fontos, még szemléletmódot lehetne váltani, és végre eszerint élni. Vagy járnám az óvodákat, iskolákat környezetvédelmi oktatás címén, megmutatva nekik mindennek a gyakorlati oldalát is, hogy ne csak szónokoljak róla. Valószínűleg ez hasznosabb is lenne, mint ugribugri énekesként szórakoztatni őket, ahogy anno tettem. De nem vagyok harcos amazon (maximum családi szinten vehemens a témában), és az idegeim sem bírnák azt a kollektív utálatot, amit – az esetlegesen meglévő ellenszenven túl – a folyamatos „ökoterroristáskodásomért”,