Eszterhai Katalinnal Szepesi Dóra beszélgetett
Az életrajzi kötet lapjain egy küzdelmes, gazdag alkotó élet tárul az olvasó elé. Eszterhai Katalin a szabolcsi nincstelenségből a pécsi bányásztelepen majd Rómán keresztül egészen Kanadáig jutott. Könyvének címéről már az első oldalakon ír: „Apámat Esterházy Ferencnek hívták, aztán ahogy a vagyon és az ég lábát érintő hegyek orma, úgy a neve is elkopott, Eszterhaivá változott. Így lettem én már csak majdnem Esterházy.”
„Nem az a fontos, min mentél keresztül, hanem az, mihez kezdesz mindezzel.” – így szól a borítóra kiemelt mondat. Tavaly megjelent gyógyulástörténeted, az Akaratunk gyógyereje, most ez a könyved és már tervezed is a következőt. Újságíró, szerkesztő, televíziós producer vagy, úgy tűnik, a könyvírás alkotói tevékenységednek egy újabb állomása.
Amikor megízleltem a könyvírást, kedvet kaptam. Úgy gondolom, meg kell osztanom, amit tanultam, amin keresztülmentem. Nagyon sokan átélnek mindenfélét, de a többség elhalad az élethelyzetek mellett, és nem gondolja, hogy ezekből másképpen is ki lehet kerülni. Nem gondolja például, hogy le tudjuk rakni apáink, anyáink keresztjét; ami nem a mienk, nem nekünk kell cipelni. Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, talán elgondolkodik rajta, hogy még nem késő! Apollinaire Búcsú című versével anyámnak dedikáltam a könyvet. Ő mondta nekem, hogy az utat mindenkinek magának kell előre megrajzolni – és hozzátette, akkor vagy boldog, ha a lelked olyan, mint a tollpihe. De ahhoz, hogy olyan könnyű legyen, minden nap tenned kell érte valamit. Én nagyon boldog ember vagyok, de az biztos, hogy naponta boldog akarok lenni. Hogy elbukunk, természetes, mindenki hibázik, de akkor kezdődik a kihívás, hogy hogyan állunk föl ebből.
Memoárodban családtagoktól, íróktól, művészektől is olvashatunk idézeteket. Fontos, hogy találjunk kapaszkodókat?
Persze! Hát nem gyönyörű, amit Bernard Shaw mond: „A Napot adom neked, a csillagokat, hogy játssz velük! Egy pillanatra neked adom az örökkévalóságot, a hegyek erejét, csak tapsolj.” Játszhatunk tragédiát, vígjátékot, pantomimet, amit akarunk, a lényeg az, hogy játsszunk, hogy ne vesszen el a varázs. Ezt megtanítottam a gyerekeimnek, és hál’ Istennek, tudnak játszani, mert mindaddig, amíg élünk, kell, hogy játsszunk. Magunk kell, hogy berendezzük a világunkat. Ha van öt matring fonalunk, abból összerakjuk a színeket, összehorgoljuk a mintákat, így lesz a pulóver. Az élet is ilyen. Vagy mint a rongyszőnyeg… Emlékszem, a szabolcsi kis faluban volt egy szövőszékünk, és mivel nem volt igazából miből élnünk, anyukám esténként csíkokra vágta a gyönyörű ruháit és összeszőtte. Tudom, hogy beleszőtte a bánatát, az örömét, ügyelt rá, hogy benne legyen a szépség, a jóság, az álma, a múltja. Már akkor tudtam, nekem ezekkel kezdenem kell majd valamit, mert a rongyszőnyegekbe beleszőtte a történeteit, ebből nekem olvasni kell. Ezért szeretem a színeket, ezért szeretem kiszínezni a magam világát. A saját káromon is tanultam. Bizonyos dolgokkal nem akartam szembenézni, inkább elraktároztam magamba a mérget, a bántást, a tehetetlenséget, azt, hogy úgy éreztem, mást várnak el tőlem, mint ami, aki vagyok. Lehet, hogy ezért volt a szembetegségem, mert nem mertem mindennel mindig szembenézni. A gondolatoknak teremtő erejük van, és ha te azt mondod, hogy nem akarom látni, nem akarok ezzel foglalkozni, az nem jó. Az embernek először is magához kell őszintének lennie, aztán másokhoz is. Ha nem vagyok őszinte, összezavarodok, és ez káoszt ébreszt bennem. Én nagyon vigyázok arra, hogy senkit meg ne bántsak, nem szoktam udvariatlan lenni, mindenkihez kedves vagyok, megköszönök mindent, hálás vagyok, mert ez segít nekem, hogy jól érezzem magam. Mindenkit arra biztatok, merjen magával szembenézni, tudja, hogy ki az, akit a tükörben lát. Mert ettől leszünk erősebbek. Nem a név teszi az embert! Lám, egyik pillanatról a másikra elkophat, megváltoztathatják, mint ahogy volt már rá példa a történelem során nagyon sok családnál, hogy valamilyen ok miatt elveszett a név. De nem veszett el az ember! Ez a legfontosabb!
A könyvbemutatón is azt éreztük, úgy tudsz mesélni, hogy az ember kedvet kap élni!
Hát én nagyon szeretem az életet, és nagyon kegyes volt hozzám az élet. Én nem egy óriáskerékben ülök, ami le-föl megy csak, én egy gyorsvonatban ülök. Lehet, hogy vannak kilengések, de tudom, hogy haladok, és nem egy helyben forgok le-föl. Egy régi kínai mondás szerint negyvenéves korban kezdenek az emberek meghalni, de csak nyolcvan körül kezdenek temetkezni. Ez így igaz, a legtöbb ember negyvenéves korára azt mondja, elértem sok mindent, hellyel-közzel a helyemen vagyok. Na de ez azt jelenti, hogy nincs több kihívás? Nincs több cél? Nincs, amiért holnap porig kéne égni? Én negyvenéves voltam, amikor elhagytam ezt az országot, és belementem a teljesen ismeretlenbe. Fogalmam nem volt, mi lesz. De nagyon gazdag a fantáziám, elképzelem a világomat, és ragaszkodom ahhoz, hogy mindig színes, szép legyen, és elhitetem magammal, hogy ez így is lesz. A gondolatnak teremtő ereje van! Végül is az ember csak azt tudja megvalósítani, amit elképzel. Ha hibát követek el, nem akarom megismételni ugyanazt, keresek új megoldást. Kitartás, szorgalom, harc az életért, jóságra való törekvés – azt hiszem, mindezt anyámtól örököltem. Apámtól viszont a szabad szellemet örököltem; jönni-menni a világban, nem törődni azzal, mit hoz a holnap, belevágni bátran, mert hiszem, hogyha én kibontom a vitorláimat, előbb-utóbb szél jön, és tudok repülni! Nincs lehetetlen, nekem kihívás minden. Biztos vagyok benne, hogy ez kizárólag abból fakad, hogy ebben a családban nőttem föl, hogy ezek az én szüleim, apukám az én nevelőapám, a testvéreim a testvéreim, és olyan tanáraim voltak, akiktől azt tanultam, hogy mindenkiben van valami csoda, amit föl kell fedeznünk.
Egyszer mondtad, ki van írva az életed ajtajára, hogy „Itt lakik az élet csodálója”.
Ki bizony! Mert az élet egy ajándék, nem szabad úgy venni, hogy ez nekünk jár. A legfontosabb tennivalónk, megélni az életet, nem csak elrohanni mellette. Minden gyerek egy Himalája méretű önbizalommal születik, – én legalábbis azt hiszem, apró, koraszülött létemre úgy születtem –, csak hát a környezetünk lefaragja, és szépen lassan kis kavicsnyi lesz az önbizalma…
Erről lesz szó a következő könyvedben?
Most 68 éves elmúlottam és megadta nekem a sors, hogy szépen öregedjek. Végül is, ki az öreg? Miért mondjuk azt, hogy idősödünk? Ez a könyv egy útmutató is lehet, persze megint csak a saját tapasztalataimra épül, olyan vagyok, mint egy tükör, amelyben önmagukat láthatják az emberek, hogy kedvük legyen megöregedni a mai fiataloknak. Elgondolkoztam azon is, hogy a mai 83-85 évesek milyen szerencsések. Tudnak valami titkot. Hogy van az, hogy ez a generáció, aki megélt háborút, nem egyet, világválságot, éhezést, még mindig gyönyörű, és még van, ami tartja bennük a lelket? Hátha tanulhatnánk tőlük! De én azt hiszem, hogy mi vagyunk a bűnösök, mi gyilkoljuk saját magunkat azzal, hogy úgy gondoljuk, ezer dologra kell odafigyelni, mert ez az elvárás. Hát nem szabad. Nekünk elvárásunk csak önmagunkkal szemben lehet.
Ha elsősorban önmagunkra figyelünk, az nem önzés?
Nem önzés! Sokáig fölháborodtam, hogy a repülőn azt mondják, ha veszély van, először magadnak rakd föl az oxigénmaszkot, csak utána a gyereknek, vagy akinek éppen kell segíteni. Hogy lehet ilyen önzésre biztatni az embert? Aztán rájöttem, igen, először magamat kell fölszerelnem, és abban a pillanatban már kezet tudok nyújtani. Ezt kell megtanulnunk, magunkat kell először helyretenni. Ha két lábon állunk a földön, akkor tudunk segíteni a másiknak is fölállni. Úgyhogy erről fog szólni az én könyvem, a harmadik. Az lesz a címe, hogy „Itt lakik az élet csodálója!” vagy valami hasonló…
* az interjú az Új Könyvpiac szeptemberi számában jelent meg