Nem szeretek Dobos tortát készíteni. Enni sem. Nem szeretem, és kész. Az üzemben sem sütünk Dobost. Szerintem egy csomó sokkal jobb tortánk van – és itt kérek elnézést minden Dobos-fantól -, emellett sokáig nem tudtam szépen megcsinálni a tetejét. Eleinte csak összeégettem magam a karamellel, aztán nem tudtam szépen elvágni a felső lapot, repedt a Dobos-cukor pókhálósra, hozzáragadt a késhez, nyúlott (vagy nyúlt?), leragadt az asztalra, takaríthattam.
De van egy család, akik évente 3 alkalommal nagyon szépen megkérnek, hogy készítsem el nekik. És csak azért, hogy legyen alkalmam bebizonyítani magamnak, hogy igenis, akkor is meg tudom csinálni, nekik el szoktam vállalni.
Így történt most is.
Viszont: a krémen változtattam, az én saját csokikrémemet tettem bele kihabosított vajjal felturbózva, és olyan finom lett, hogy azt mondtam a kollégáimnak, lehet, hogy innentől vállalnék Dobost – ami már így nem lehet Dobos, ugye, mert annak kötött a receptje. A teteje is csodásan sikerült, nem pókhálósodott, nem ragadt, mert vajaztam a kést bőven, nem ütöttem szét a tenyeremet sem a kés felső felével, mert rájöttem, hogy a fűrészes késsel szétfűrészelni azt a kemény karamellt sokkal célravezetőbb. Fel is tettem a képet az Instagramra, és igen, titokban büszke voltam magamra. Az egyik nagyszülő jött érte, egy másik torta társaságában vitte a szülinapi bulira. Napokon keresztül eszembe jutott, hogy hű, de kíváncsi vagyok, hogy ízlett az a torta… Mert nagyon finom lehetett….
Mígnem aztán most, pár hét elteltével találkoztam a szülinapos kissrác anyukájával.
– Na, hogy ízlett a Dobos? – kérdeztem izgatottan.
– Miért, te nem tudod, mi történt? – kérdezett vissza az anyuka.
– Jó ég, hát mi történt??? – kérdeztem ekkor már türelmetlenül, mert fogalmam sem volt, mire gondoljak.
– Hát tudod, a papa ment érte. Hazavitte, és amíg kinyitotta a kaput meg a bejárati ajtót, a tortát letette a kapu melletti kőre. Ekkor a szomszéd kutyája, akit előző nap hoztak el a menhelyről, kitört a kerítésen, úgy érezte, ennyi év éhezés után itt van élete nagy lehetősége, két pillanat alatt szétkapta a tortadobozt, és behabzsolta a Dobos negyedét… Gondolhatod, volt kiabálás, sírás, meg szomszéddal összeveszés.
Mit mondjak, én is a szívemhez kaptam. Talán nem kellett volna, de elfúló hangon mégis csak kijelentettem, hogy : pedig ez volt életem eddigi legjobb Dobosa…
És azóta is csak úgy jut eszembe, mint valami elszalasztott nagy lehetőség. Hogy abban volt valami, valami különleges, eredeti – na meg a szívem.