Élet és étel... a hajókonyhán

  • 2017.02.20.
  • 1



Az Élet és étel interjúsorozat eddig különböző országokba kalauzolt bennünket, most viszont egy különleges életformát, foglalkozást szeretnék bemutatni. 
Györki Attila blogjára, az Egy szakács naplójára pár hónapja bukkantam, amikor felkerekedett, elindult Balira, hogy ott egy hatalmas hajóra szállva végigutazgassa a fél világot. De korántsem láblógatva, mint a vendégek, hanem hajószakácsként. Most elmeséli, milyen egy hajó gyomrában dolgozni.

Miért akartál szakács lenni?
Az igazság az, hogy sose akartam szakács lenni. Régebben jogásznak készültem, majd végül a Budapesti Gazdasági Egyetem hallgatója voltam, közgazdaságot tanultam. Persze mellette mindig is érdekelt a főzés; mióta eszemet tudom, mindig én voltam az, aki nem odakint segédkezett a fűnyírásban apámnak, hanem odabent anyámnak a főzésben. Aztán 15-16 évesen megsütöttem az első önálló sütimet egy lánynak, majd akkora sikere lett, hogy szép lassan ráterelt a szakmára, és egyre többet főztem egyedül. Anyámnak Sacher tortát a születésnapjára, vagy egyszerűen csak vacsorával vártam haza a szüleim, ha hosszú napjuk volt. Aztán a gimnázium utolsó évével párhuzamosan elvégeztem egy szakács tanfolyamot. Délután kettőig a gimnáziumban készültem az érettségire, aztán rohantam át az étterem konyhájára, és este tízig ott segédkeztem, hogy tanulhassak. Ekkor még nem lett az egészből semmi, felvettek az egyetemre, és bár a szakácsvizsgát letettem, hanyagoltam a szakmát. Végül 2012-ben vettem fel újra fonalat, és akkor az egyetemet otthagytam, hogy főzhessek. Azóta is ennek a szerelemnek hódolok. 




Hogyan és miért lettél hajószakács?

Ez megint csak egy véletlen műve. Illetve a blogolásé. 2014 óta írom a blogot, és néha egy-egy cikk kapcsán kapok pár levelet. Néha kritikát, néha gratulációt. Mint blogger, ezt te is jól tudod. Mindkettőre szükség van. Az egyik cikkemet követően – amiben a szakmai alázatról írtam – egy hajóstársaság magyar munkatársa megkeresett, hogy az írás alapján nagyon szimpatikus a hozzáállásom a munkához, és pont ilyen embereket keresnek. Ha munka kell, szóljak. Érdekesség, hogy pont ennek az írásnak kapcsán kaptam egy másik ajánlatot is, Olaszországból. Akkor Olaszország mellett döntöttem, így 2016 nyarát Toszkánában töltöttem, majd ahogy végeztem ott a szezonnal, éltem a hajós ajánlattal is. És hogy miért? Mert mindig is vonzott a világlátás. 




Hová sikerült a világon eljutnod? Melyik volt a kedvenced?

A hajózás előtt éltem Salzburgban, Bécsben, Londonban és Toszkánában. Ezek mellett jártam még Németországban, Brüsszelben, Rómában, Nápolyban. Aztán a hajózással ez a lista hirtelen eléggé kibővült. Indonéziában, Balin kellett hajóra szállnom, úgyhogy szűk egy hónappal azután, hogy végeztem az olasz melóval, már repülőn ültem. Balin volt egy napom szétnézni, megkóstolni a helyi specialitásokat, aztán elindult a hajó. Az indonéz szigetvilágot teljesen bejártuk, így többek közt eljutottam Sumba szigetére is, ahol először szembesültem azzal, hogy mit jelent a világtól való leszakadás. A helyiek mind a partra jöttek, mert látták, hogy jött egy hajó és integettek nekünk. Nehéz leírni, milyen is az, mikor rájössz, hogy mennyire mások a prioritások a világ egyes részein. De jártam Komodón is, Pápua Új Guineán, a Salamon szigeteken, Fiji szigeteken, Szamoa szigetén, a Tonga Királyságban, Tahitin, Chilében, Argentínában, a Falkland szigeteken, Dél Georgia szigeteken, és az Antarktiszon. Mondanom se kell, hogy az Antarktisz a kedvenc. Leírhatatlan érzés. Nem vagyok a spirituális dolgok híve, de az Antarktiszon az ember tényleg közel érzi magát a természethez. Teljes érintetlenség, és megdöbbentő táj. Leírhatatlan. Persze, szigorú szabályokat kell betartani, hogy ez mind így maradjon. A pingvinek és fókák közelébe nem mehetünk. Ha épp arra totyog egy pingvin, félre kell állnunk, és utat adni neki. Nem zavarhatjuk őket semmiféle módon. Bár a pingvinek rendkívül barátságosak, és kíváncsiak, így sokszor azzal ment el 5-10 percünk, hogy míg mi utat akartunk adni a pingvinnek félreállva, addig a pingvin megállt az út közepén, és azt nézte, hogy mit csinálunk. 






Hogy néz ki egy hajó konyhája?

Nagyrészt ugyanúgy, mint más hotelkonyhák. Egyetlen nagy különbség van. Kész kell lenni a mozgásra. A hotelkonyhák többsége – földrengéseket leszámítva – stabil. A hajó viszont mozgásban van. Főleg, ha Dél Georgia szigetek és Antarktisz közt járunk. Megtettük már párszor az utat, és megtanultuk, hogy ahogy elhagyjuk Dél-Georgia szigeteket, rögtön biztosítunk mindent. Alapvetően kis mozgásokat kell elképzelni. De vannak szörnyű napok, amikor a fél személyzet tengeri betegséggel küzd, a másik fele pedig a tányérokat kapkodja el. A hídról általában kapunk tájékoztatást, ha nehéz napok következnek, ilyenkor fóliával mindent tudunk rögzíteni, megelőzve, hogy a leves kiboruljon, vagy a tányér leessen az asztalról. A tálalópulton folyamatosan nedves konyharuha van, mert így nem csúsznak meg a tányérok. Persze a legtöbb baleset ezeken a nehéz napokon történik. Legutóbb akkorát billent a hajó, hogy 20 liter forró levest burítottam rá a karomra. A legrosszabb párosítás pedig ha az ember tengeri beteg ÉS másnapos. Így, ha jelzést kapunk a hídról, hogy másnap nagy hullámok jönnek, akkor általában a személyzeti bulit is lefújják, mert még a végén valaki felgyújtana valamit. 








Mik a f

Címkék

Interjú