A tavaly megkezdett sorozat folytatódik. Tudjátok, egy kicsit meséltem az ősgasztrobloggerek koráról:), aztán pedig körbeküldtem néhány kérdést régi kedves bloggertársaimnak, hogy körülnézzünk, kivel-mi történt az indulásunk óta eltelt 10 (!!!!) évben. Kicsi Vú és Fakanál Éva után most Nemisbéka válaszait olvashatjátok.Nemis a domestic goddess blogot írta nagyon lelkesen, míg egyszer csak abba nem hagyta, de igazából azóta sem távolodott el a gasztrobloggerektől. Ő találta ki ugyanis a Segítsüti és Sok kicsi jótékonysági akciókat, szóval nagyon is ott van a háttérben, csak épp a blogolást fejezte be. Pedig én nagyon szerettem, mindig is “egyivásúnak” éreztem magunkat:), hasonló a pedigrénk is szerintem, és nagyjából az értékrendünk is, és hát az intelligens finom humor nálam mindig nyerő. Neki pedig jutott abból is:) Úgyhogy szeretném innen elindítani a #térjvisszaNemisbéka kampányt. Ha csak egy pici esélyünk is van, rajtam nem fog múlni. Addig pedig olvassátok el a válaszait, nagyon klassz kis összefoglaló az első generációs magyar gasztrobloggerekről:)Mesélj a blogodról (hogy azok is képbe kerüljenek, akik akkor még esetleg nem olvastak-mert mondjuk gyerekek voltak, hehe…:). Szóval mikor indult, hogy indult, mi volt a célod a bloggal, milyen sűrűn posztoltál/posztolsz? te fotóztál? milyen típusú receptek vannak a blogon?Awww, ilyen cizelláltan se öregeztek le még :). 2005. október 19-én indult a Domestic Goddess, az alapvető cél eredetileg az volt, hogy a férjemnek összeszedjem egy helyre azokat az ételeket, amiket főzni szoktam, mivel a “mi legyen holnap az ebéd?” kérdésre általában vállvonogatás jött, így meg hátha rá tud bökni legalább kép alapján:). Előtte pár hónappal költöztünk külföldre, úgyhogy több szabadidőm is volt, mint előtte, az energiaszintem meg általában elég magas volt. Évekig nagyon vitt a lendület, szinte naponta született egy blogbejegyzés, aztán a receptek bővültek sztorikkal is, kezdett blog lenni belőle, nem csak egy online szakácskönyv. Én fotóztam, amiért ezúton is elnézést kérek :), vállalhatatlannak éppen nem éreztem a képeket, de mondjuk nem is tettem le semmi maradandót velük az asztalra. A receptek teljesen vegyesek voltak, minden műfajba belekontárkodtam az előételektől a desszertekig, és elég nemzetközi választékot hoztam össze. Az utolsó bejegyzés 2012. november 17-én született egy sok kicsi felajánlás formájában, az utolsó recept 2012. május 26-i. Aztán megszűnt a freeblog is, és vitte magával a sírba. Még időben nyomtam egy blogexportot, úgyhogy egy szörnyű .xml formátumban megvan az egész, a megszűnés után még egy darabig szándékomban állt újra feltenni valahová, aztán ez elmaradt. Valahogy úgy éreztem, tekinthetjük ezt isteni jelnek, látványosan és “fizikailag” is lezárult egy korszak, azzal együtt lezárult a nemisbékaság is, és ez így volt jól.Milyen szép emléked van, ami a bloghoz köthető? Már ha van:) bármi, amit a blognak köszönhetsz, és soha nem felejtesz el.Klassz volt ez a hét év, sokat kaptam tőle. Kapcsolatokat, barátokat, szakácskönyveket, új ízeket, sikerélményeket, a Segítsütit, a sok kicsit, nehéz ezt így lebontani, valahogy szervesen belesimult az életembe. Vannak emlékezetes pillanatok, egy nyolcfogásos Onyx vacsorától kezdve a Limara sütijére érkezett 2 milliós liciten át egészen egy idei áprilisi beszélgetésig, amikor leültem egy számomra addig ismeretlen hölggyel munka témakörben, és ahogy magamról meséltem, szőr mentén megemlítettem a blogot is. És ő tágra nyílt szemmel, széles mosollyal csodálkozott rám, hogy “Te vagy a nemisbéka?!? Hát akkor egy hírességgel ülök itt!”. Na ettől meg én estem le majdnem a székről :). Utána kicsit elgondolkodtam azon, hogy talán alulértékelem, ami ez volt és hogy mások mennyire másként láthatják/láthatták, mint ahogy én megéltem belül. Lehet, hogy többet adott, mint ahogy azt az elmúlt években éreztem, bár nem boncolgattam-mérlegeltem még sose tételesen. Valahogy adott volt, hogy lett, hogy van, és adottnak tekintettem a végét is.Mit adott az életedhez a blog (munka? barátságok? lehetőségek? stb.) Hogy jött a Segítsüti ötlete?Barátságokat, leginkább, meg az alapítványt. Én sose gondolkodtam szakácskönyvíráson vagy gasztronómiai karrieren, és mindig jobbnak éreztem kicsit a rejtőzködést. Ez meg annyira nem volt kompatibilis az ajánlatokra vagy munkákra való nyitottsággal, lehet, hogy a memóriám cserben hagy, de nem is érkezett szerintem megkeresés semmire. Nem is hiányzott. Egy időben voltak reklámlehetőségek a freeblogon, azokkal éltem, majd a befolyt összeg nyilván elment jótékonyságra :), szóval én egy fillért nem kerestem ezzel a blogírással. A Segítsüti úgy jött, ahogy azt annak idején megírtam: tényleg anyák napja előtt főztem valamit 2009 tavaszán, a féléves lányom mellett, és egyszer csak összeállt a fejemben a fő irány. Aztán persze sokat és folyamatosan csiszolódott ez az első tapasztalatai, a bloggerek és a támogatók visszajelzései alapján, meg ahogy kiforrta magát szervezetté. És büszke vagyok rá. Most tavasszal sok év kihagyás után “visszaültem a nyeregbe”, és sütöttem megint én is sütit. Jó volt újra átélni a tervezgetés, készülődés izgalmát, kísérletezni a változatokkal, mire összeállt a végső változat, aztán “érintettként” izgulni végig a licitálást.Akkoriban, amikor mi kezdtük, még nem volt se facebook, se pinterest, se instagram, se semmi. Honnan jöttek az olvasók? Volt közvetlen kapcsolatod velük?Hááát, jó kérdés:). Olyan régen volt már, teljesen más világ volt, tényleg. És én annyira annak idején se merültem bele a statisztikába, néha jókat szórakoztam a keresőszavakon, de hogy tízen vagy százan néztek meg egy nap, az annyira nem foglalkoztatott. A freeblog annak idején kirakott a főoldalra gasztroblog válogatásokat is, azt tudom, hogy általában lendített a forgalmon, aztán a gugli, nyilván, meg amikor megcsináltuk a gasztro.blog.hu gyűjtőoldalt, onnan érkeztek sokan. Jöttek néha e-mailek, segítségkérések, azokra válaszoltam persze, de inkább kommentekben zajlott a kommunikáció.Régen szinte naponta posztoltál, aztán egyre ritkábban, végül egyáltalán:) Volt valami spéci oka, hogy ritkultak a posztok, vagy egyszerűen így hozta az élet? És mi újság veled most? (már amennyi publikus:)A lányok változtattak sokat az életemen. Az első után már igen messze kerültem a napi blogolástól – sokszor a főzéstől is –, főleg, hogy elég hamar, négy hónapos korában visszamentem félállásban, aztán egy év elteltével már teljes állásban dolgoztam. Mellette meg háztartás, alapítvány, Segítsüti, sok kicsi szervezés, havonta-kéthavonta hazautazgatás, és minden egyéb… Sűrű lett. Aztán amikor a második is megszületett, gyakorlatilag ami még megvolt, az is lenullázódott. Ez egybeesett azzal is, hogy bennem ez a blogolási inger megszűnt, nyilván a legkevésbé fontos dolgokat engeded el először, amikor engedni kell, és erről kiderült, hogy erősen hátrébb szorult az életemben.Párhuzamosan megváltozott az egész gasztroblog-szféra is, a korábbi baráti, “mindenki ismer mindenkit, van kb. 40-50 magyar gasztroblogger” eltűnt, hatalmas felfutásnak indult ez a terület. Hogy azok, akik akkor “mondjuk gyerekek voltak” – utállak-e? – is kapjanak viszonyítási alapot: én olyan régi motoros vagyok (voltam), hogy amikor először találkoztam Chili és Vaníliával Brüsszelben, még csak a kezéről tehettem ki fotót a blogra:). Lettek “a nagy öregek”, és mellettük rengeteg új blog született. Ráadásul én még csak azt se éreztem, hogy kiemelkedőt alkotnék, sőt, a többiek egyre kiemelkedőek lettek, tehát én egyre kevésbé:). A külföldön élés azt hozta még az elején, hogy sok szakácskönyvet jóval könnyebben be tudtam szerezni, mint az otthoniak, és ezekből tudtam újdonságokat megfőzni. És korán kezdtem, ezzel jókor voltam jó helyen. Ez a két “helyzeti előnyöm” volt, de én soha nem voltam jó gasztroblogger. Annyira sose merültem bele, hogy akár főzéstechnikailag, akár fotókkal vagy eredeti receptekkel, kreativitással kiemelkedjek, az én szintemen ez nekem jó volt, de objektíve semmi extrát nem